Egy új élet...

A boldogság érzése mindig a legváratlanabb helyzetekben, és időpontokban tör rá az emberre. Sétálsz egyet a városban, és teljesen lázba hoz a nyüzsgés... Belépsz a próbaterembe, a tánccsoport tagjai közé, s jókat beszélgetsz velük... Megszólal a már jól ismert zene, s táncolni kezdtek; és bár olyan fülledt hőség van, hogy csurog rólad a víz, de mégis táncolsz, és ez örömet okoz...

De mégis mi az, hogy boldogság? Van, aki szerint akkor vagyunk boldogok, amikor minden tökéletes... Vagyis ezek szerint soha nem vagyunk boldogok? Vagy azt nevezzük boldogságnak, amikor valami miatt jóleső öröm fog el? De hiszen a boldogság huzamosabb időn át tartó dolog, az öröm pedig mulandó... Akár az egyik pillanatról a másikra is elillanhat...

Nem jelenteném ki határozottan, hogy boldog vagyok, de úgy érzem, végre nincsen darabokban az életem. A múltkor azt írtam, hogy változnom kell, és meg kell hoznom egy súlyos döntést. Ezt meg is tettem. Eddig az volt a gond, hogy egy nemrégiben ledőlt vár romjaira próbáltam meg új falakat építeni... A fiú, akit mindennél jobban szerettem elhagyott engem a volt barátnőjéért, és ez teljesen összetört. És még nem volt elég, hogy majd' belepusztultam a hiányába, még azt is végig kellett néznem, ahogy két nappal a szakításunk után már boldogan romantikáznak... Én pedig hibát hibára halmoztam... Egy héttel később összejöttem valakivel, és csak később jöttem rá, hogy én erre még nem állok készen... Még nem tettem túl magam azon, ami történt, még nem temettem el a fájdalmamat.

Tegnap délután óta azonban úgy érzem, eltakarítottam a régi romokat, s leraktam az új vár alapjait. Most már csak építkezni kell... Most, hogy minden fájó emléktől, és érzéstől megszabadultam ideje újra felépíteni az életemet. És talán néhány hónap múlva már bátran, kétségek nélkül mondom majd, hogy "boldog vagyok"...

És egyszer talán majd a szerelem is rám talál... Most már kivárom... =)