Átköltöztem ide.

Hivatalosan is egy vérmes ragadozó lettem... =) Hugom egyik barátnője ugyanis - aki eddig nagyon rendes volt - valami miatt félni kezdett tőlem... Nem mer bejönni a lakásunkba, amikor tudja, hogy itthon vagyok; köszönni is csak halkan, félva szokott... Nem is értem... Mit vétettemén ellene? Állítólag azért haragszik, mert nem rejtettem véka alá, hogy haragszom, amiért elfoglalták az általam rendberakott, és használt udvart... Tegnap már odáig jutottunk, hogy bejött az előszobába (én a szobámban voltam). Hugom bejött, mondott nekem valamit - már nemtudom, mit... -. Aztán kimentem a szobából az előszobába, mire ő kiszaladt az udvarra... Nemis értem... Mégis mit hisz? Hogy megeszem vacsorára? Pedig én ezidáig nagyon bírtam a kiscsajt...

Annyi mindent írhatnék még, de most valahogy nem bírok semmit szavakba önteni... De ígérem, be fogom pótolni... =)

Semmi különös...

"Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret."

Ahogy nézegetem a blogokat látom, hogy ebben az időben az emberek nem igazán bírnak írni semmi érdekeset... Azt hiszem, én is közéjük tartozom... Legyen már jó idő! Légyszi! Ez így nem állapot... Alig lehet valamit csinálni... Nyarat akarok!

Azért egy számot ma is belinkelek. Imádom! Az egész bandát imádom! Ossian - Asszony feketében

"Szép minden, ezt rég nem érezted,
De félsz, hogy mindezt elveszted...


Vándor voltál, A Szerelem Országútján

Néha, néha vettek fel, de az igazi nem jött el,

Mégis mindig vártad, hogy Tiéd lesz a Kincs,

És most úgy érzed, gazdag vagy, pedig semmid sincs!"

Akkor ez most a happy end?

Bemásolok néhány részletet a hétvégén írt naplóbejegyzéseim közül:

"Miért van az, hogy amikor egy pillanatig is úgy érzem, hogy már csak egy hajszál választ el a boldogságtól, akkor hirtelen minden összeomlik? Ezen a héten ami csak tönkremehetett, az tönkre is ment. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem... Minden csatát elveszítettem, s teljesen kifosztottak. Mintha túlságosan kevés lennék az élethez, így az könnyedén felülkerekedhetne rajtam. Megfosztottak minden örömömtől, és álmomtól... "

"Nem harcolok többé. Végleg leteszem a fegyvert, befogom a számat, és szótlanul hagyom, hogy mindent elvegyenek tőlem, amim még van. A mai nappal feladok mindent."

Amint ezeket leírtam, minden azonnal jobbra fordult. - Persze nem akarom elkiabálni... - Felhívott valaki, és amit mondott, az egy jel volt, hogy ne adjak fel semmit. Talán van még olyan csata, amit megnyerhetek... És valóban. Az udvart is visszakaptam! =) Pedig már szinte lemondtam róla. És még más is rendbe jött... Valami sokkal fontosabb, mint a ház... Ezek szerint lehet, hogy mégis szép az élet?

- ¤ - ¤ -

Hétvégén nyársaltunk a családommal. Nah az kifejezetten jó volt... Aztán így egy hét késéssel felköszöntöttük apumat névnapja alkalmából - merthogy elfelejtettük szegényt... =) A felköszöntéshez meg ugye pezsgő kell, azt meg imádom... :D

- ¤ -  ¤ -

Én mondom, a legjobb péntek délutáni program: Rómeó és Júlia musicalt nézni, és közben kukoricakonzervet enni... =D Nah jó, csak viccelek... Nem a legjobb, de azért még nagyon jó... :) Pedig ezidáig azt sem tudtam, hogy szeretem a kukoricakonzervet... =)

A regényemet is befejeztem. =) Már nagyon sok hónapja dolgoztam rajta, és most végre elkészült... Már alig várom, hogy másoknak is megmutathassam... Remélem, tetszeni fog az embereknek...

Madélután táncom lesz... Már várom. Nagyon szeretek táncolni!

De főleg a szerdát várom... Akkor végre találkozhatok valakivel, aki nagyon fontos nekem, viszont már elég régóta nem láttam őt... Erről többet inkább nem is írok... =P

Szóval ez történt velem, mióta nem írtam... =)

Imádkozom, hogy még egy ilyen hetet ne kelljen átélnem többé... Már ezt is alig bírtam ki...

Tegnap leadták a cool-on a Tökéletes trükk-öt... Imádom azt a filmet...!

A minap láttam ezt a klipet az egyik zenecsatornán, és eszembe jutott, hogy régen mennyire szerettem: Black Eyed Peas- Boom Boom Pow

Az az enyém!!! Tünés onnan!!!

Fogjunk egy elhagyatott házat - vagyis pontosabban az említett háznak az udvarát - ami véletlenül pont a mi családunk birtokában van. Szánjunk rá két teljes napot, hogy teljesen egyedül megtisztítsuk az összes gaztól, és használhatóvá tegyük. Mire végez az ember, addigra már holt fáradt, de akkor is megérte! Attól a naptól fogva van egy saját helye, amit csakis ő használ(hat), és ahol senki sem zavar. Itt lehet nyársalós bulikat rendezni, vagy egyszerűen csak összeülni a barátokkal, és jókat nevetgélni... És persze egyedül, nyugalomban lenni. Ez az a hely, ahol a legszebb naplóbejegyzéseim születtek, és ahol annyi problémámra találtam már megoldást... Az én világom... A szívem csücske. Olyannyira fontos nekem, hogy az ott tartott nyársaláson még azt is megtiltottam a vendégeknek, hogy a fűben rakjanak tüzet, mert annyira féltettem. Ezt akik itt voltak még ma is felemlegetik, és jókat nevetünk rajta... =)

Aztán jön egy csapat agyilag öt éves - am van köztük óvodástól kezdve ötödikesig... - hugom vezetésével, és felállítanak egy akkora medencét, ami a fél udvart beteríti... De mégis mi jogon? Egyikük sem segített a kitakarításában öt percet sem! És ha ez még nem lenne elég: Éjjel-nappal ott visítoznak, a kaput meg lelekatolták, hogy be ne menjen senki... Ennyire tán még sose voltam ideges, mint most...! De még próbáltam elviselni a helyzetet... Átmentem, mondom majd bezárkózom a házba, és kutatok a régi kacatok közt... Végül is majd elleszek én a odabent, ők meg kint... Hát nem utánam jöttek még oda is? És elkezdték a hülye dumájukkal tömni a fejemet... Ráadásul nekem csak most esett le, hogy a fél udvaron ki fog rohadni a fű... Legszívesebben egy konyhakéssel mennék neki a medencének... És még ráadásul a szüleim is tesóm mellé álltak... Hát persze! Nekik tök mind1, hogy az az udvar milyen állapotban van... De nekem nem! Nekem fontos, és harcolni fogok érte!Ha kell, akár a végsőkig is!

Végre!!!

Most értem haza egy néhány órás városjárásról... Hú, de meleg van... De ez nem is számít.... Végre kitisztult a fejem. Mindent tisztán, és elfogulatlanul látok...

Ráadásul úgy érzem, visszanyertem a régi, boldog önmagam... Bármi történjen is, többé fel nem adom a jókedvem! 

Bárcsak jó sokáig tartana még a szünet... De tegnap délután ráeszméltem, hogy sajnos már nincs belőle túl sok... Pedig még annyi mindent nem csináltam meg, amiket elterveztem... De hát így szokott ez lenni...

Még ma is vívódom...

Tegnap elmentem táncra abban bízva, hogy ott némiképp kiszellőzik a fejem, s az izzasztó próba után zavaros gondolataim nélkül térek majd haza. Tévedtem. Bár egy kis időre minden gondomat feledni tudtam, hazafelé jövet mégis visszatért minden a régi kerékvágásba. Hiába, az érzéseimtől nem szabadulhatok... Olyan, mint az árnyék: bármit teszek, mindig ott van. Menekülni lehetetlen előle. S bár a Nap beesési szögének megfelelően változik a mérete, és az alakja, de attól még ugyan az az árnyék marad. Néha a Napot felhők takarják el, s így maga az árny is megszűnik egy időre, de aztán újra előtűnik... Mikor már végre elfeledem, hogy van, akkor ismét megjelenik. Mintha valaki direkt így intézte volna...

"Félek, hogy ha csak egy pillanatra is megengedem magamnak a boldogságot, akkor összedől minden, és azt nem élném túl..."

Mi van, ha a nyaram hátralévő részét önszántamból töltöm meg szenvedéssel, türelmetlen várakozással, s kínzó vágyakkal, és mikor végre eljön, amire vártam, akkor pedig csúnyán csalódni fogok? Megéri átadni magam a lebilincselő érzéseimnek, s átruházni rájuk az irányítást? Vagy bölcsebb lenne elmenekülni?

Melyik vezethet nagyobb boldogsághoz?  Mindent egy lapra tenni fel, és akkor vagy nyerek, vagy veszítek, de ha veszítek, akkor akkora fájdalmat kéne elviselnem, amit ember már nem képes kibírni...? De talán nyerek... Talán mindent visszaszerezhetek, amit elvettek tőlem. Talán visszakaphatnám az életemet... De mi van, ha mikor újra tudok hinni, s újra megerősödik bennem a bizalom, akkor hátbatámadnak?

Vagy a másik lehetőség: bedobni a lapjaimat, s kiszállni. Átengedni a stafétát annak, aki már gyakorlottabb, és nagyobbra becsült játékos, mint én. Ebben az esetben csupán egyetlen dolgot veszítenék: ezt a kört. De lehet, hogy emiatt az egész életem megpecsételődne. Lehet, hogy soha többé nem tudnék beszállni egyetlen játékba sem... Mi van, ha ezután már nem bírnék mást szeretni?

Annyira hülye vagyok! Már egészen begyógyultak a sebeim, szinte már elfogadtam, hogy erős, szétszakíthatatlan szerelem köti őket egymáshoz, s már hozzászoktam a gondolathoz, hogy amint vége a szünetnek minden erőmmel harcolnom kell majd önmagam ellen... És most tessék! Néhány mondata elég volt ahhoz, hogy ismét előtörjön belőlem mindaz, amit hosszú hetek keserves munkája volt eltemetni...

- ¤ - ¤ -

M tegnap küldött nekem egy néhány tök jó számot, és mivel nagyon tetszik, gondoltam, felrakok kettőt közülük...Ossian - Társ a bajban   Ossian - Magányos angyal

Vajon megéri hinni?

A mai vívódásom tárgya a következő: bízni, vagy sem? Megéri-e elhinni azt, ami már jópár hónappal ezelőtt is hazugság volt, vagy helyesebb elvetni még a gondolatát is annak, hogy a stabil lelki állapotom, és a boldogságom kockáztatásával engedjem a szívemig hatolni mindazt, amit mondott? Talán most is csak hazudik, szintúgy, mint oly sokszor... Mi van, ha a történelem újra megismétli önmagát?

Nem!Ebből elég volt! Hiszen néhány napja még a boldogságomat próbáltam építgetni, és most képes lennék hagyni, hogy a hazug remény mindent romba döntsön?

Az érzéseim oly' könnyen kavarodnak fel, mint a tenger fenekén a homok, mikor valaki átgázol rajta. S bár később leülepszik, de csak nagyok sok idő alatt, és csakis akkor, ha senki nem megy még a közelébe sem.

Ennek a mesének már előre meg van írva a vége... A herceg megbánja, hogy elhagyta a hercegnőnek álcázott gonosz boszit, s visszakönyörgi magát hozzá. A sokadszorra lóvátett királylány pedig magányosan él tovább. De egy dolog biztos: bárhogy is lesz, a királylány úgyis rosszul jár... Hiszen ő rendelkezik a legtöbb veszíteni-valóval...

Vajon mi az, amit még megéri feláldozni a hiú, és reménytelen vágyakért, és mi az, amit már nem? Talán már így is túl sok mindent áldoztam fel, aminek a nagy részét el is veszítettem.

Vajon az élet mennyire hasonlít egy pókerjátszmához? Az életben is megéri all in-t mondani, mikor már alig maradt zsetonunk? Vagy jobb kiszállni a játékból, s örülni annak a kevéske kincsnek, mi még megvan? De végülis majd gyűjtögetünk még hozzá... Mégiscsak könnyebb erről a pontról építkezni tovább, mint teljesen a nulláról indulni...

Persze tudom, "A", hogy igazad van! Minden, amit a tegnap esti, negyven percesre nyúlt telefonbeszélgetésünk során elmondtál - igaz. Te kívülállóként jobban átlátod a helyzetet... Vagyis igazából én magam is átlátom, csak elfogadni nem akarom...

Na tessék, megint hagytam magam összezavarni! Így higyje el nekem az ember, hogy határozott vagyok...

De azt hiszem, tudom, mit akarok...

- ¤ - ¤ -

Tegnap a régi kaccatok közt turkálva megtaláltam az általános iskolai aranyköpéseimet. Azért nem semmi... Voltak nagy beszólások... Néha hiányzik az az osztály... De csak néha!

- ¤ - ¤ -

Jah, és persze ma is belinkelek egy számot. Ezt nagyon imádom. Lehet rá vígasztalódni, szórakozni... Ezt a dalt nem lehet megunni... Baby Gabi - Végleg elmúlt már

Tombold végig a másfél órás Zanzibar koncertet...

A tegnapi nap nem volt semmi...

Tegnap fellépni mentünk, úgyhogy már reggel fél kilenctől népviseletet vasaltam, és kb olyan délre végeztem is... Utána meg még egyek, meg készülődjek, meg pakoljam össze a fellépőruhát... Őrület volt. Egy órára már oda kellett volna érni a sulihoz, de mi még csak akkor indultunk otthonról. Attól féltem, h itthagynak. De nem tették. :D Aztán kiderült, hogy nem is kellett volna annyira sietnem, mert még több mint fél órát várnunk kellett...

Fél háromra értünk oda a fellépésünk helyszínére, de csak fél négyre kellett elkészülnünk, úgyhogy még volt olyan húsz percünk semmit tenni...

A színpad mellett álltunk, és vártuk, hogy a még előttünk lévő egy-két csoport végezzen, és mi következzünk, amikor odajött hozzám tanár úr, és közölte velem, hogy a párom lesérült, ezért ma nem tud táncolni. Nagyon csalódott voltam, mert egyrészt ez a második fellépésem, ráadásul az elsőn nagyon csúnyán leégtem, és most be akartam bizonyítani, hogy tudok táncolni... Másrészt pedig nagyon sokat készültem erre a fellépésre... De aztán megtaláltuk a megoldást: a barátnőm átadta nekem a táncot, hiszen ő két koreográfiában is benne van, én meg csak ebben az egyben...

A fellépés nagyon jól sikerült... Alig rontottam, és azt a kevetset sem lehetett észerevenni...

Ezután visszamentünk az öltözőbe levetkőzni, aztán kaptunk vacsit (sült csirkecombot rizzsel :P). Hétkor go vissza a rendezvényre...

Kb fél tíztől pedig Zanzibar koncert volt. A színpad előtt álltunk, és végigtomboltuk az egészet. Bárki bármit mond, egy rockkoncertnél a világon nincsen jobb dolog... Imádom... Teljesen feltöltött energiával...

Ennek megünnepléseképpen ma egy Zanzibar számot linkelek be...  Zanzibar - Lehetek a...  na jó, muszáj még egyet beraknom...  Zanzibar - Nem vagyok tökéletes

Wekker helyett fűnyíró... =D

Mareggel összeesküvés áldozata lettem... Azt hiszem, még hét óra sem volt, mikor apum kiment füvet nyírni. Anyum meg gondolta, kiszellőztet a szobámban, amíg nincsen annyira meleg. Így hát az ablak mindkét szárnyát teljesen kinyitotta. Én még aludtam... De már nem sokáig... A fűnyíró hangos zúgása miatt rengeteg ideig félálomban forgolódtam... Sem felébredni nem tudtam, sem pedig elaludni... Így hát nyolckor, mikor anya bejött felébreszteni, kómásan kászálódtam le az emeletes ágyról... És még akkor öltözzek fel, meg vasaljam ki a hajamat, hogy nézzek is ki valahogy... Hiszen kilenckor indultunk meglátogatni apum szüleit. Most éppen náluk tartózkodunk... Az őseim kint beszélgetnek az előszobában, míg én apum tesójának szobájában töltöm az időt a hugommal... Ő a mellettem lévő ágyon alszik, elég vicces pózban...=)

Anyával később jót nevettünk a dolgon, mikor leadtam neki, hogy hogy életem meg ezt az egészet...

Amúgy nem ártana befejeznem a feladatot, amit az osztályfőnököm adott... Ez egészen pontosan úgy volt, hogy tanév végén az az ötlete támadt, hogy hetente egyszer - vasárnaponként - küld különféle feladatokat e-mailban, aminek a megoldásait szombat este nyolcig küldhetjük vissza neki. Ezt egy afféle versenynek szánta... Jövő tanév elején pedig majd értékeli és díjazza a beküldött munkáinkat. Ez tulajdonképpen azért is jó, mert így egész nyáron tartjuk a kapcsolatot...

Amúgy csütörtökön elfelejtettem elmesélni egy érdekes sztorit... Este hat órától táncpróbám volt. Namármost ez az este hat órai kezdés nálunk úgy szokott menni, hogy a tanár sokszor késve érkezik... De ha idejében ideér, nekünk akkor is minimum fél óra kell, hogy átöltözzünk, és rászánjuk magunkat a táncra... Így volt ez csütörtökön is... Azt hiszem, fél hét körül lehetett, amikor tanár úr rakta volna be a zenét, hogy kezdjük végre a főpróbát, hiszen vasárnap fellépés... Igen ám, de csak akkor vette észre, hogy a CD-t meg otthon hagyta... Szóval egy ideig tanakodott, hogy vajon most mi legyen... Mindenkit végigkérdezett, hogy hozott-e valaki zenét - mert ugye mindenki azzal szaladgál, hátha szükség lesz rá... - Majd telefonált egyet... Aztán végre tudatosult benne, hogy nincs más választása, haza kell mennie érte... Így hát végre kocsiba ült, és elindult... Viszont jó messze lakik a próbateremtől, szóval egy óra alatt ért vissza... És mi még akkor kezdtük a fél órás tunyulást, és a próbára való lelki felkészülést... De végül is aztán rendben volt mindhárom szám... Azt hiszem, jók leszünk...

De más vicces dolog is történt velem még aznap este... Délelőtt fogszabályzón voltam. Húztak rajta, és hát eléggé fájt... Anya meg elfelejtette, hogy nem tudok enni, és pizzát sütött vacsira - tudniillik, már jóval több, mint egy hónapja könyörgök neki, hogy süssön pizzát... Miért pont akkor?

Szóval nem volt szerencsém... De legalább jót nevettem azon, hopgy mennyire peches vagyok... =D

Egy új élet...

A boldogság érzése mindig a legváratlanabb helyzetekben, és időpontokban tör rá az emberre. Sétálsz egyet a városban, és teljesen lázba hoz a nyüzsgés... Belépsz a próbaterembe, a tánccsoport tagjai közé, s jókat beszélgetsz velük... Megszólal a már jól ismert zene, s táncolni kezdtek; és bár olyan fülledt hőség van, hogy csurog rólad a víz, de mégis táncolsz, és ez örömet okoz...

De mégis mi az, hogy boldogság? Van, aki szerint akkor vagyunk boldogok, amikor minden tökéletes... Vagyis ezek szerint soha nem vagyunk boldogok? Vagy azt nevezzük boldogságnak, amikor valami miatt jóleső öröm fog el? De hiszen a boldogság huzamosabb időn át tartó dolog, az öröm pedig mulandó... Akár az egyik pillanatról a másikra is elillanhat...

Nem jelenteném ki határozottan, hogy boldog vagyok, de úgy érzem, végre nincsen darabokban az életem. A múltkor azt írtam, hogy változnom kell, és meg kell hoznom egy súlyos döntést. Ezt meg is tettem. Eddig az volt a gond, hogy egy nemrégiben ledőlt vár romjaira próbáltam meg új falakat építeni... A fiú, akit mindennél jobban szerettem elhagyott engem a volt barátnőjéért, és ez teljesen összetört. És még nem volt elég, hogy majd' belepusztultam a hiányába, még azt is végig kellett néznem, ahogy két nappal a szakításunk után már boldogan romantikáznak... Én pedig hibát hibára halmoztam... Egy héttel később összejöttem valakivel, és csak később jöttem rá, hogy én erre még nem állok készen... Még nem tettem túl magam azon, ami történt, még nem temettem el a fájdalmamat.

Tegnap délután óta azonban úgy érzem, eltakarítottam a régi romokat, s leraktam az új vár alapjait. Most már csak építkezni kell... Most, hogy minden fájó emléktől, és érzéstől megszabadultam ideje újra felépíteni az életemet. És talán néhány hónap múlva már bátran, kétségek nélkül mondom majd, hogy "boldog vagyok"...

És egyszer talán majd a szerelem is rám talál... Most már kivárom... =)

Kapcsolatok - mint egy selyemszalag...

Azt hiszem, minden emberi kapcsolat - a barátság, szeretet, szerelem, ... - olyan, mint egy selyemszalag. Fénylő, káprázatos... S igencsak strapabíró, ám egy óvatlan pillanatban egy éles penge könnyen megsértheti. S ezt a sérülést már lehetetlen eltüntetni róla. Persze tehetünk úgy, mintha ott se lenne, de időnként úgyis visszaréved pillantásunk a penge által felsértett területre. Hisz önmagunkat nem csaphatjuk be...

Ám néha hirtelen felindulásból tépjük ketté a szalagot, eszünkbe sem jutnak a következmények... Egyszerűen csak tönkretesszük, mert így látjuk jónak, mert dühösek vagyunk, rossz napunk van, ...

Némely szalag elszakadásakor belőlünk is eltűnik egy-egy darab... valami nagy kincs, pótolhatatlan érték. Olyan dolgokat veszthetünk, amiket visszanyerni nem könnyű. Ilyenek a bizalom, hit, remény, ... Lehet, hogy egy durva szakítás után többé nem leszünk képesek beleszeretni senkibe... de legalábbis egy ideig biztos nem.

Persze amikor ránk tör a magány, vagy a másik hiánya, akkor már szánjuk-bánjuk; legszívesebben visszacsinálnánk; bár tönkre se tettük volna... Mindent megteszünk azért, hogy a szalag két végét egy csomóval újra egymáshoz erősítsük. Van, hogy ez sikerül is... De a csomó nem minden esetben tűnik el teljesen.

- ¤ - ¤ -

Úgy tűnik, belőlem a suli utolsó hetében sok érték veszett el. Nem vagyok képes szeretni... Félek, hogy többé nem is leszek. Talán majdnem minden emberi érzést elveszítettem... Talán már nem vagyok több egy vízen úszó fadarabnál, ami a hullámok hátán hánykolódik tehetetlenül. De még az a fadarab is külömb nálam, hiszen az legalább nem bánt meg senkit.

Mi van, ha örökre elveszítettem önmagam? Vajon képes lesz valaha újra dobogni a szívem?

- ¤ - ¤ -

Megígértem neked, hogy felrakom annak a számnak a linkjét, amiről beszéltünk... Hát ez lenne az: Bencsik Tamara - Te vagy a kincsem   Imádom ezt a dalt...

Amikor már a csoki sem segít...

Már megint rám tört a fájdalom....

Tegnap a batátnőmmel beszélgettem, aki felnyitotta a szememet. Azt mondta, változnom kell. Szerinte túl könnyen belemegyek egy-egy kapcsolatba, s nem foglalkozom a lehetséges következményekkel, nem ismerem meg eléggé az embereket... S rájöttem, igaza van. Változnom kell, de nem tudom, akarok-e egyáltalán. Talán boldog vagyok így... De talán nem! Mi van, ha csak akkor eszmélek rá, hogy hibáztam, mikor a Nap fénye már örökre kialudt? Hiszen már most is késő...

A mostani viselkedésem jövőtlen, és a múlttól végleg elzárt jelenhez vezethet...

Szörnyeteg vagyok. És ez így nem mehet tovább...

- ¤ - ¤ -

Ezt a számot nagyon szeretem, ráadásul ha a szövege nem is, a hangulata legalább biztosan illik az én mostani hangulatomhoz. Mivé lesz az ember?

Mi legyen most?

Mit tud tenni az ember, amikor egy cellába van bezárva, amelyben sokmindene megvan, ám sokminden hiányzik is... Itt vannak az örök, és pótolhatatlan barátok, egy szerető család, és minden más, amire feltétlenül szükségem van... Ám a boldogság egy része a rácsokon túl, elérhetetlen távolságban...

Hiányzik a múltam: azok a csillagok az életem egén, amelyek fényét én magam mocskoltam be képmutatásból. Az őrült bulik, amikből kimaradok... A felhőtlen boldogság lehetősége... Olyan dolgok, és emberek az életemből, amik, és akik nélkül nem létezik számomra boldogság. 

Ha a világ olyan, mint egy színház, az élet pedig mint egy színdarab, akkor most szívesen leugranék a színpadról, vagy elbújnék a függöny mögé. Úgy érzem, hogy visszafordíthatatlan hibákat követtem el, s most bármit megtennék azért, hogy megnemtörténtté nyilváníthassam ezeket.

Nem rég keletkezett a szívemen egy olyan szakadás, amely néha még ma is kísért; megmérgezi a napjaimat. Mint például a hétvégémet is.

Remélem, gyorsan összeszedem magam, mert nem akarok sokáig ezzel a fájdalommal élni... És amint lehet mindent meg fogok tenni azért, hogy némiképp helyrehozzam a hibáimat, és újra sinen legyen ez életem. S ha ehhez meg kell hoznom egy súlyos döntést, akkor meg fogom tenni.

Már csak négy nap...

Tegnap, másfél hónap kihagyás után ismét néptáncolhattam. Persze nem önszántamból nem jártam eddig... Ugyanis az utolsó hetekben igencsak szétesett a csoportunk, így tanár úr 1-2 hónap szünetet javasolt... Ez nem igazán tett jót. Persze lehet, hogy a tegnapi katasztrofális próbát a hőmérsékletnek köszönhettük. A teremben ugyanis annyira fülledt meleg volt, hogy az ember attól is teljesen leizzadt hogy csupán bement, és ott tartózkodott néhány percet. És akkor még nem is táncoltunk... Ám a koreográfia elrontásában az is szerepet játszott, hogy elég sokat felejtettünk a legutóbbi óra óta.

Az egészben az a legszebb, hogy jövő héten vasárnap felépésünk lesz... Kíváncsi leszek, hogy a hétfői próba hogy sikerül majd...

- ¤ - ¤ -

Már csak négy nap van a bulimig. Már alig várom... Bárcsak már holnap lenne... Bár problémából is van éppen elég... Ugyanis a vendégeim egy részét nem tudom elérni. Pedig nagyon fontos lenne, mert megváltozott az időpont: csütörtökről kénytelen voltam átrakni szerdára.

Bízom benne, hogy jól fog sikerülni... Annál is inkább, hiszen már legalább három hete várok erre a napra...

- ¤ - ¤ -

Tegnap belinkeltem az egyik kedvenc számomat, amiben már első halláskor magamra ismertem. Most mutatok még egyet... Ezt is nagyon szeretem, bár ezt nem azért, mert az én gondolataimat fogalmazza meg... ezt egyszerűen csak jó hallgatni... =D Camp rock 2 - Can't back down

Most pedig megyek gofrit sütni... =D Majd elmesélem, milyen lett...

Boldogság...?

Vajon tényleg boldog vagyok? Vagy csupán színlelem? Ez a gondolat kezdett el foglalkoztatni, miután valaki tegnap azt mondta, látszik rajtam, mennyire boldog vagyok.

Vajon mi jelenti számomra a boldogságot? A szép, nyári idő? A barátnőim társasága? Egy jó buli?Egy bilncshez hasonító, erős vágy, amely fogva tart? Vagy éppen a szingliség...?

Mi van, ha holnap megpillantom a tegnap nyugovóra tért Napot, s rájövök, egy csillag fénye semmi ahhoz képest - mégha az a csillag a sarkcsillag is.

Vajon képes leszek-e túlélni, ha a csillaghoz láncolom magam, s többé nem lesz lehetőségem megérinteni, vagy akár csak csodálni a Napot, ami így egy idő után fekete lyukká szakad majd össze? Tudok-e örökké a csillaghoz láncolva élni, a nap nélkül? Vagy hervadt Napraforgóként bámulom majd a fekete lyukat, s azon gondolkozom, mi lett volna, ha... ?

A falak elindultak felém, hogy kinyomhassák belőlem az utolsó szuszt is, s nekem pedig tűrnöm kell, mert félek áttörni az ajtót. Sikítani nem merek, úgysem tudna segíteni senki rajtam... Az ajtó csak belülről nyílik, kívülről felfeszíteni lehetetlen.

Vajon megéri kínok közt, csendben szenvedni csupán azért, hogy másokat boldoggá tegyünk? Vagy jobb fájdalmat okozni, amibe én magam is belepusztulnék, ám idővel visszanyerném a szárnyaimat, s újult erővel rugaszkodnék el a földről, új csúcsokat meghódítva?

Most van itt az idő, hogy eldöntsem: egy kisebb, sötét börtönben akarom-e leélni az életemet, melynek vasrácsait én kovácsoltam, vagy inkább egy nagyobb cellát szeretnék rózsaszín, de legalábbis színes falakal, és láthatatlan, kinyitható rácsokkal.

- ¤ - ¤ -

Ezt a számot nagyon szeretem... Mintha rólam írták volna... :D Balogh Brigi - A szerelem fáj

Csillagok, csillagok...

Tegnap délután meglátogattam mamát. Tök jó volt... Mondjuk az az egy igaz, hogy vele csak róla lehet beszélgetni... De azért jól elvagyunk. Segítettem neki a kertben - hagymát pucoltunk, borsót, és zöldbabot szedtünk.

Utána pedig csináltunk kaját - rántott csirkemellet szalmakrumplival. =D

Egyébként ma éjszaka volt három hete, hogy a barátommal együtt néztük a csillagokat. Basszus, én meg elaludtam... Pedig reggelig fel akartam lenni...

- ¤ - ¤ -

Éjszaka eszembe jutottak olyan kérdések, amelyeket muszáj volt megválaszolnom. Így fogtam a naplómat, leírtam a kérdéseket, majd az ezekre adott válaszaimat.

Melyik barátomat szerettem a legjobban? Kiben mit szerettem? Képes lennék-e bármelyikükhöz visszamenni? Melyiküknek vagyok hálás, és miért? Mikor voltam a legboldogabb? ...

Tudom, ezek eszement, és értelmetlen kérdések, pláne úgy, hogy magamnak teszem fel őket... De néha jó elgondolkodni ilyeneken...

Ám az, hogy néha elgondolkodom, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ragaszkodom a múltamhoz... Azt már elengedtem...

"Süss fel nap, fényes nap..."

A mai nap annyira laposnak ígérkezik, hogy még írni sincs erőm. Azt hiszem, ez a bejegyzésemen is meglátszik...

A kinti borongós, esős idő nem igazán hoz lázba... Csupán kinézek az ablakon, és hálát adok az égnek, hogy végül mégsem holnapra tettem a bulimat. Pedig mennyire dühös voltam, amikor az egyik legjobb barátnőm kijelentette, hogy ha nem halasztom el egy héttel, akkor ő nem bír eljönni...

Eredetileg éjszakai bulit szerettem volna, de mivel a legkésőbbi busz este kilenckor indul, a következő pedig hajnali ötkor, így aztán anyum, és a barátnőm tanácsára módosítottam az elképzeléseimen. Így reggeltől estig fog tartani.

De vasárnap a barátommal támadt egy szuper ötletünk: szerzünk néhány sátrat, így ha valaki elálmosodik, nyugodtan le tud feküdni. Bár remélem, ez nem fog megtörténni...

Nem is beszélve arról, hogy végre leforgathatnánk azt a horror-vígjátékot, amit már osztálykiránduláson elterveztünk, ám megvalósítani nem tudtunk, mert nem volt kameránk... Anya áldását adta erre, így hétfőn el is kezdtem megszervezni. Szóltam a vendégeknek, megbeszéltem a barátnőmmel, hogy milyen kellékekre lesz szükségünk; és persze gondolkodtam azon, honnan szerzek néhány sátrat.

Mikor apum hazaért neki is elmondtam, mik a tervek, mire ő lefújta az egész sátorozós részt... A boldogságomat csalódás váltotta fel, s a lelkesedésem is alábbhagyott... Pedig azt vártam a legjobban... Éjszaka azért mégis más bulizni, mint nappal... Meg ha tűzni fog a nap, akkor úgyis az egész napot idebent töltjük... De az én elvem, hogy mindig azt kell élvezni, ami van, és nem azon kell siránkozni, ami nincs.

De mindezek ellenére nagyon várom már a bulit...

- ¤ - ¤ -

Hugom éjszaka nem aludt itthon. Az egyik barátnőjével sátoroztak a szomszédban... Biztos jól megáztak...

Mivel végre magamra maradtam, és nem zavart senki, így másfél hét elteltével újra volt alkalmam naplózni. Bár nem igazán helyes, hogy heteket kihagyok, és utólag pótolom... Így a bejegyzéseim lapossá, minden érzelemtől, és apró részlettől mentessé válnak. Csupán a történéseket örökítik meg, és nem a hangulatomat, érzéseimet, vagy gondolatmeneteimet... Pedig ezek lennének a legfontosabbak. Azt hiszem, többször kéne rávennem magam a naplóírásra...

Happy summer

Nyáron minden problémám ellenére is boldog vagyok. Ilyenkor a fájó, sértő dolgok lepattannak rólam. Mindent szépnek, és tökéletesnek látok. Néha egyszerűen csak megfésülködöm, felkapok valamit, és sétálok egyet az utcában, majd kiülök az udvarra egy szép, árnyékos helyre, és írogatok. Leírom a naplómba, mennyire boldog vagyok. Hogy jó kedvre derít a magárcsicsergés, a kánikula, a napsütés... Tudom, mindettől sokan frászt kapnak, de nekem ezek a boldogságot jelentik. Ilyenkor a szívemben is süt a nap, s a múltam keserű, és fájdalmas pillanatai nem mocskolhatják be a hangulatomat.
Néha olvasgatni kezdem az osztálykirándulás után írt bejegyzéseimet. A szívembe ismét belehasít az éles fájdalom bénító nyila; megint látom magam előtt azt a képet, amit a suli utolsó hetében láttam: őket egymás karjaiban. De elhagyott engem, s ez ellen nem tehetek semmit... Csupán erőt gyűjthetek, hogy szeptemberben egyszerű legyen figyelmen kívül hagyni az enyelgésüket...

"Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb, ha hallgatok.

Tűrök, és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótlan,
szófogadó szolga, ami hátra van.


Keserüségemre úgysincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakítottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örö öleden,
fölpanaszolom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat.

Örökkön-örökké sírok, amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szorításod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb."

/Pilinszky János/

Majd lapozok...
Eszembe jut, hogy mennyi jó dolog van az életemben... Hogy a batátaim mindig kitartanak mellettem, és hogy mindennél jobban szeretem őket...
Ismét boldogság tölt el... Egyetlen percemet volt ereje beszennyezni... s lehet, hogy holnap már egy másodpercemet sem tudja majd megtölteni fájdalommal.

Hiányzik...

Néhány éve még csak egy éretlen, és gondtalan "kislány" voltam. Előszeretettel mentem mások agyára, és akasztottam ki a barátnőimet buta megjegyzéseimmel.

Aztán túlestem az első szerelem megpróbáltatásain, amik később teljesen padlóra küldtek - háromszor egymás után. Ám két évvel később egy érettebb, boldogabb fiatal nőként álltam talpra, és úgy éreztem, ezen túl bármivel megküzdök.

A nyolcadikos ballagás után felszabadultan tértem haza, tudtam, hogy most egy új élet kezdődik számomra... Csupán átérezni nem tudtam még... A gimnázium kezdete az új szerelem kezdetét is magával hozta. Ám ez nagyon más volt, mint az első... Egy magának való, csendes fiúba habarodtam bele, aki mindezeken felül elég szomorú is volt, és úgy láttam, mintha már feladta volna... mintha többé nem akarna harcolni semmiért, ami fontos számára... Villámcsapásszerűen jött az elhatározás: "majd én..." Meg akartam változtatni a világról alkotott képét, boldoggá akartam tenni, hogy megváltozhasson az élete. A rengeteg együtt töltött idő igazán közel hozott minket egymáshoz. Egymás részeivé váltunk...
Aztán... minden megváltozott. Beleszerettem valaki másba... Valakibe, aki éppen egy komolyabb kapcsolatban élt jópár hónapja, ám nekem titkon azt hazudta, csak engem szeret, s én hittem neki... Egy hét után közölte velem, hogy a régi barátnőjét szereti, s visszament hozzá...

Akkor teljesen összeomlottam. Volt, hogy az egész tanítási napot végigsírtam... De a barátaim mindig mellettem álltak, folyamatosan erősítettek.

Ám "Ő" nem bízott bennem többé... Ma már szinte szóba sem áll velem, s ismét visszaesett abba a fájdalomtól legyötört állapotba, mint amilyen megismerkedésünkkor volt. Pedig szükségem lenne rá... A szerelem elmúlt, de az a mindent áthidaló, erős szeretet még ma is él bennem... kár, hogy benne már nem...

"Neked az életem részének kell lenned. Ezt érzem, és te is érzed. De nem így. Valamit elrontottunk. Vagyis én rontottam el. Valamit rosszul csináltam, és kisiklottunk... Felborult az egyensúly..." - Breaking Dawn